Legfontosabb témák

Magunktól nem takarítunk meg eleget a későbbi évekre. Az állam és a többi állampolgártársunk pedig már nem képes eleget megtakarítani! Ki ne ismerné a vállalati cafeteria-rendszerek választásos világát? Lehet rövid távú fogyasztásra váltható elemeket kérni: kaja a vállalati menzán, élelmiszerre is költhető Erzsébet-utalvány, utazás. Lehet persze adómentesen, vagy adókedvezményekkel a hosszabb távú biztonságra is lőni: biztosítás, egészségpénztár, önkéntes nyugdíjpénztári befizetés, esetleg képzés. Az emberek zöme – akár jelentős veszteségek árán is – az azonnal elfogyasztható elemeket választja. Részben kényszerből, hiszen ahol amúgy sincsen meg a havi büdzsé, ott kell az a kis havi kiegészítés. De részben bizalomhiányból is. Sokan gondolják azt, hogy nem mernek befizetni egy hosszabb távú pénztárba. „Hiszen mi az ami kiszámítható ma Magyarországon hosszú távon, lehet, hogy majd elveszi az állam azt is egyszer?” Szerencsésebb országokban a politikusok és az emberek nem dugják homokba a fejüket, tudják, hogy nekünk is tenni kell valamit, mert nem lehet elegendő pusztán az állami nyugdíj. Ezekben az országokban tiszta lapokkal és fenntartható modellek bemutatásával játszanak. Például a helyettesítési ráta 20-40 százalék, és nem 70-80, mint nálunk. A helyettesítés arról szól, hogy az utolsó fizetésekhez képest mekkora lesz a nyugdíjba vonuló első nyugdíja. Hogyan mondhatjuk azt, hogy ez magas, hiszen Magyarországon kevés nyugdíjat kap a nyugdíjas – gondolhatjuk. Ez igaz is, de azt mind az államtól kapja, és ha az átlagnyugdíjat az átlagfizetésekhez, vagy az előbb említett személyes helyettesítést is nézzük, akkor is magas a helyettesítés. Ez így teljesen fenntarthatatlan, hiszen amúgy is tömegével mennek el a rendszerből a járulék-fizetők. Részben azért, mert külföldön vállalnak munkát, részben pedig azért, mert megöregednek és a munkaerőpiacról kilépő generációkat sokkal kisebb létszámú belépő generációk váltják. Nem újdonság, de attól még igaz: a nyugdíjrendszerünk fenntarthatatlan. Ráadásul egy olyan országban, ahol mintegy 3 millió ember csak „lézeng” a munkaerőpiacon, vagyis, bár lehet, hogy eszeveszett munkával, de úgy tartja el magát, hogy a rendszer számára láthatatlan, nincs bejelentve, vagy csak részben van bejelentve. Egy olyan napszámosnak, akinek még a 15-20 évesen minimálisan előírt munkaviszonya sem lesz meg, nyugdíja egyáltalán nem lesz, csak kuncsoroghat valamilyen öregségi szociális segélyért. Kényszerek kellenek! Ma már 7-8 országban működik a világon valamilyen munkáltatói kényszer-öngondoskodás. Az arányok és a kötelezés szintje is eltérő lehet, de visszatérő elem, hogy a munkáltató, a munkavállaló és nem ritkán az állam befizetéseiből kényszerűen öngondoskodik magáról az állampolgár. Ez valami olyasmi, mint a mi egykori magán-nyugdíjpénztári pillérünk, csak ugye azt sajnos bedarálta az állam. Sajnos ezt nem lehet rábízni az emberekre, mert ők felélnek, elfogyasztanak, azt mondják, hogy majd csak lesz valahogy, ráadásul krónikusan alábecsülik azt is, hogy meddig élnek. Ebben sok pozitív elem van, például az is, hogy immár a magyarok is egész sokáig élnek. pontosabban megfogalmazva, ha bizonyos stresszes éveket túlélnek, akkor már egész sokáig élnek. Miért baj ez? Azért, mert szeretünk olyan eszközöket, megtakarításokat vásárolni, amelyekkel egy adott összeget szerzünk meg. Nézzük meg ezt egy egyszerű számpéldán, és feledkezzünk most meg a kamatokról (lassan olyan alacsonyak itthon, hogy ez nem is olyan extrém feltételezés)! Ha van 20 millió forintunk 70 évesen, az nagyon penge, mert akkor még 80 éves korunkig is jut évi 2 millió. Igen, de mi lesz, ha tovább élünk? A hazai öngondoskodási, adótámogatási rendszer egyik nagy hibája, hogy a mindenféle előtakarékosság előbb-utóbb egy összegben felvehető, lehet nyugdíjbiztosítást kötni, önkéntes pénztárba, TBSZ-be, nyesz-be fektetni, de életjáradék szinte biztosan nem lesz belőlük. Az pedig külön vicc, hogy azoknak az érdemi időtávú megtakarításoknak, amelyek segítenének ezen az ügyön, praktikusan ugyanakkora az adóelőnye, mint az 5 éves (még középtávúnak is csak nagy jóindulattal mondható) befektetéseknek. Az állam nem segíthet mindenkin, pedig mindenkin segítenie kell! Van egy jó tanácsunk, ne segítsen mindenkin ugyanúgy! Ahol teljesen szétszakad a mezőny, a legális munka világában élő és viszonylag európai szinten kereső városi ember és a mélyszegénységben élő feketén dolgozó, és csak néha munkát kapó napszámosra, ott cizellált kezelés kell. A társadalom vagyoni helyzet alapján mért alján, ha tetszik, ha nem tetszik, az életben maradáshoz elegendő segély-jellegű nyugdíjat kell adni. A rendes járulékfizetőknek persze lehet rendes nyugdíjat, ha még marad erre pénz a rendszerben. És közben a sok „okos” magyarnak, aki bejelentés nélkül dolgozik, kereskedik, ügyeskedik, adót kerül, nekik kényszert kell alkalmazni. Hiszen mi a helyzet az Állam szempontjából? Rajtatok nem segítek, mert bőven van pénzetek, csak mi, az Állam bácsi nem látunk erre rá. Legyen kötelező nektek félretenni! Talán adminisztratív szabályt nehéz hozni, de ha az életjáradék célú megtakarítás sokkal kedvezőbb adószabály alá esik, mint az 5-6 éves bankbetét, majd követi a piac a szabályokat. Különben sóval behinthetjük az egészet. Marad az öregek életében a régi remény, ami Dél-Kelet-Ázsiában a mai napig működik, a családon és generációkon átívelő szolidaritás hite. Az most teljesen mindegy, hogy a nagypapa fizeti az unoka suliját, vagy a focista fiú veszi meg a nagymama gyógyszereit, de családon belül kell megoldani, vagy nagyon nehéz lesz minden. Amennyiben tetszett a bejegyzésünk, kövess minket a Facebookon!    

Tovább a blogra

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell lépnie, vagy ha még nem regisztrált nálunk, regisztráljon!